Ahogy öregszem, észreveszem magamat. Ez elsőre furán hangzik, de mostanában feltűnt, hogy egyre több részből állok. Amit az első pillanattól biztosan tudtam,. az az volt, hogy van gondolkodóm. Egyrészt folyamatosan gondolkodtam, már az első pillanattól kezdve, vagyis már előtte is, amikor arra gondoltam például, hogy Anyuval együttműködve ki jövök erre a világra, és a továbbiakban nem az ő része leszek, másrészt a gondolkodóm miatt tudok figyelni, meg reagálni a világra. Ahhoz, hogy a gondolkodómba bekerüljenek a dolgok más is kell, pl fül, meg bőr, meg orr, meg más is, de ezeket nem vettem észre azonnal.

Viszont ahogy öregszem, hi-hi, még hogy öregszem, hiszen a nagypapa sem öreg, akkor én hogyan öregedhetnék, szóval ahogyan öregszem, egyre több részem lesz. Amikor még nem tudtam, hogy milyen részeim vannak, akkor is láttam néha Anyut, akinek egy kis húscsomó volt a kezében, vagy a vállán. Ennek a valaminek voltak részei, de a gondolkodóm nem jött rá, hogy mi mire való rajta, meg azt sem értettem, hogy Anyu miért cipeli állandóan magával.

Már tudom, hogy az a valami én vagyok, Anyu engem cipel magával, és azok a részek mind hozzám tartoznak. Láttam a tükörben. Elsőre a kezemet vettem észre. Onnan vettem észre, hogy néha valaki kulin nyomott, vagy éppen megkarmolta az arcomat, az arcról már tudom, hogy az egyik legfontosabb részem, mert ezzel tudom a világnak közvetíteni, amit a gondolkodóm küld jeleket, szóval ezek az attrocitások értek. És, milyen hülye helyzet, kiderült, hogy az az én kezem, csak nem tudtam használni. Most sem tudom jól használni, de már tudom, hogy az enyém, és gyakorolok. Például a felcsatlakozásnál szeretem vele piszkálni Anyu finom cicijét. (A cici szót ki szabad mondani?) És nem csak kezem van, hanem lábam is van, ezt is láttam a tükörben, már ezt is tudom, hogy az Anyu engem tart mindig magánál, amikor látom azzal a húscafattal. Mert fejlődök, és a helyén van a lábam is meg a kezem is. Ráadásul a szemem is egyre jobb, ezért forgatom is minden irányba, hogy a gondolkodómnak elég inputot adjak. Input, jó mi? Nem kell félre érteni, ez nem az a fehér lötty, amit inputolok, hanem szellemi lötty. Ezért élvezem a zenét, meg azt amikor Anyu énekel nekem. Látom a dallamokat és tetszik. Nem kell félni, tudom, hogy a dallamokat nem látni, hanem hallani kell, és igazából hallom is, de ehhez nem a szemem kell, hanem a fülem. Csak vicceltem.

Mint az oviban, mikor boltost játszanak a gyerekek, és az egyik gyerek kér két liter krumplit. Mondja a boltost alakító gyerek, hogy a krumplit kg-ban kell kérni. Mire a másik korrigál: Oké, akkor két kiló krumplit kérek. Erre a boltos megkérdezi: Üveget hoztál? Ha majd ovis leszek ezt a viccet elmesélem Editnek, és akkor majd együtt nevetünk. Az jó lesz, mert velem fog nevetni, és nem a Karcsival. Aztán, ha már jól kinevettük magunkat, akkor leszórom a fejét homokkal. Már nagyon szeretnék ovis lenni. De addig még meg kell tanulnom használni az összes részemet. A kezem már jó úton van, szerintem néhány héten belül megfogok valamit. A lábam viszont most még tök felesleges, mert úgyis egész nap csak fekszem. Ha meg máshova akarok menni, a gondolkodóm kiadja a jelet, ettől a torkomon kijön az erre vonatkozó jelszó, és Anyu máris visz. Szóval a lábam még nem kell, de majd jól fog jönni, mert láttam az ablakból, hogy vannak akik egy zöld síkságon egy kerek pattogó valami után futkosnak, aztán, ha odaérnek jól belerúgnak, és ez nekem nagyon tetszik. Ha nagy leszek, lehet, hogy én is futballista leszek. Majd meglátjuk. Végül is van még néhány részem, amit nem nagyon használok, lehet, hogy azokat használni még érdekesebb lesz, és akkor például lehetek világhírű parfümör, vagy pornószínész, vagy költő, vagy politikus. Bár azt nem tudom, hogy ezekhez melyik részemet kell tudni nagyon jól használni.

Vannak külső részeim is, de erről majd máskor.

Sziasztok