A piros egy kitüntetett szín. A piros egy tudományos szín. A piros egy izgató szín. A piros egy nem létező szín.

Először akkor figyeltem fel a piros szín kitüntetett szerepére, amikor a mamáék barátja Léva néni azt mondta Anyunak, hogy mindig legyen a kiságyamban egy piros kendő, mert az majd ösztökélni fog arra, hogy megforduljak. Piros? Hiszen akkoriban már egy textilkereskedés volt az ágyamban, minden színű állatok, kendők, pelusok, és műanyag csingi-lingik vettek körül, miért éppen a pirosért akartam volna fordulni? Az tény, hogy az első, amit elértem, és megfogtam, valóban piros volt, de erre nem alapoztam volna egy rehabilitációs gyógytorna programot.

Aztán arra figyeltem fel, hogy mivel Anyu egész kis koromban megtanította a színeket, már sok színt meg tudtam különböztetni. Volt béka szín, elefánt szín, és volt róka szín is. de, és ezt hamar észrevettem, piros színben alig van valami. Lazsáb bácsi Ferrari hátizsákja, az piros, de az Alfa Romeója már nem. Vagy például a papáék orvos barátai, ha jönnek, akkor Tági néni szája piros, de a szeme már nem. Igaz, a mama szeme volt már piros, de akkor sírt, az nem ér. Szóval a piros fontos.

Ha valami csak egy kicsit piros, akkor ugyanúgy, mint a babákat, vagy a kisgyerekeket, becézni kezdik. Így lesz néhány lány neve, hogy Piroska. De ez nem jó név, mert, ha nagyok lesznek, és kék ruhában mennek iskolába, akkor simán lehet őket kékkének nevezni, és nem is sejtik, hogy róluk van szó. Az én Anyukám egyáltalán nem Piroska, de ennek ellenére ez volt a  beceneve, mert piros kabátban járt dolgozni. Ezért nincs barna kabátja Apunak, nehogy a munkahelyén barnácska legyen, mert azt nem szeretné. Meg a barnácska nem is kedves, úgy azt szoktuk nevezni, amit a családnak való örömszerzés céljából időnként outputolok. Mióta Anyu az én szakácskönyvemből főz, vagyis színeseket eszek, azóta színesebbet is outputolok. De nem pirosat, mert attól Anyu megijedne. Mint az első céklás outputomtól. Mert a vér is piros, de a vérnek nem szabad látszani, mert ha kijön belőlünk, az nem jó jel. Ezt onnan tudom, hogy amikor Umma, és Zsoé összekülönböztek a kaján, akkor utána Anyunak jó sok munkája volt, hogy eltüntesse a padlóról a kutyák vérét. Mert akkor mind a két kutyából kijött a vér, és az nem jó jel. (Valahogy vacsi közben a táp mellé mind a ketten ettek a másikból is. Zsoé megkóstolta Umma fülét, és pofáját, Umma meg az egész Zsoét próbálta átharapni keresztben.)

Régen, amikor én még nem is voltam, sőt, Anyu se volt még, akkoriban más volt a helyzet a pirossal. Amikor az Agypapa volt kamasz, akkor m inden piros és dagadt volt. Ők így látták, és mindenre ezt mondták. Utóbb kiderült, hogy rosszul látták, mert például a csillagvár a Balaton mellett nem volt piros és dagadt, mégis beírták a vendégkönyvbe. Sőt, a menzán a tökfőzelék sem volt piros és dagadt, csak ők mondták rá. Ez tetszik nekem, hogy mindenre mondjuk ugyanazt, mert akkor könnyű véleményt formálni. Van nálam egy vélemény, és bármikor kinyilváníthatom. Majd készítek magamnak egy véleményt, és abban az időben, amikor a személyiségfejlődésem egy kicsit lelassul, kihúzom vele azt a pár évet, és mindenre ezt válaszolom. Milyen volt az új osztályfőnök? Enyhén türkiz, és omladozó. Vagy. Milyen volt az ebéd az oviban? Enyhén türkiz, és omladozó. Így kb 4 éves koromtól 21 évesig ügyesen elrejthetem a gondolataimat a külvilág elől.

Persze, jöhetnek olyan helyzetek, amikor ez a módszer nem segít majd. Mert mi lesz, ha az Edit copfjában piros masni lesz, és én leszórom a fejét homokkal? Akkor inkább lesz piros és dagadt a dühtől, mint enyhén türkiz, és omladozó. De az ilyen ellentmondások is feloldhatók. Például, amikor majd először áll előttem valamelyik gimnazista lány piros melltartóban, akkor piros lesz, de nem fogom dagadtnak látni, és én biztos hogy enyhén türkiz leszek az izgalomtól, de lehet, ő omladozónak lát  majd.

Szóval piros kendőt minden kiságyba, szokni kell az életet.

Hali