Eleddig nagyjából arról szólt az életem, hogy újabb és újabb képességemet kibontakoztatva szélesítettem látókörömet, tágítottam a számomra rendelkezésre álló teret, és fejlesztettem gondolataimat. Ám most börtönbe kerültem. Valami nem stimmel, azt látom, de nem tudom az okát. Ha időrendben végig gondolom a történéseket, semmi nem jut eszembe, ugyan mi lehetett az a cselekedetem, az a mondatom, ilyen biztos nem volt, hiszen még nem beszélek, szóval nem tudom miért, de mostanában napjaim egy részét a dutyiban kell töltenem.

A legújabb szokások szerint Anyu, vagy Apu nem teljesen világos algoritmus szerint, de minden nap egyszer csak betesz a rácsok mögé. Le is írom, hogy , milyen a börtönöm. Kb 1,40 x 1,40 alapterület van körbe rácsozva, ide vagyok bezárva, és nem mehetek ki. Furcsa börtön, mert ugyan be vagyok zárva, de igazából tök jó hely. Alattam színes, puha takaró, mindenütt játékok, babák, még könyvtár is van. Na jó ne túlozzak, talán inkább néhány könyv. De ott van a zenélő színesben villódzó dobom, amit meg is lehet forgatni, és oda van bekészítve nekem az új laptopom is. Ezen kívül a szokásos börtöntől eltérően jó a kilátás, igazából Anyut sosem vesztem szem elől.

De a börtön akkor is börtön. Korlátozva van a személyes szabadságom. Igaz, hogy bent mászkálhatok, felállhatok, de nem jöhetek ki, amikor akarok. Fel vagyok háborodva. Persze egy kis túlzás van a dologban, mert éppenséggel Anyu kiemel, ha nagyon nyafizok, de én kemény csávó vagyok, nem sírok mindenért azonnal. Inkább keresem a lehetőségét, hogy kihasználjam a rám szabadult szabadidőmet. Fejben verseket szavalok, meg persze új verseket is kitalálok, kiolvasom a könyveimet, például az elefántot, és a kacsát simán felismerem. És tervezem a jövőmet. Egész jó egy kicsit egyedül lenni. Meg, mint mondtam Anyut is mindig látom, így ellesem tőle a dolgokat. Egy gulyásleves-palacsinta vacsora már egyedül is menne, ahogy megfigyeltem. A rabságom vége pont olyan, mint ahogy kezdődik, vagyis számomra kiszámíthatatlan. Jön Anyu, vagy Apu, kivesz, és nem kerülök vissza. Micsoda különbség, amikor a szobában akár métereket is lehet mászni és nem érek rögtön a másik végébe. Ami hiányzik, az a rács. Mert a börtönben mindenütt rács van körülöttem, ott könnyű megkapaszkodva felállni, de a szobában hiányzanak a rácsok. Ha tudnék beszélni, mondanám Apunak, hogy tegyen még sok rácsot, hogy mindenütt tudjak mibe kapaszkodni. A kanapénak a széléba átkozottul nehéz belemarkolni !

Még egy észrevétel. Már kerültem börtönbe Anyu által, Apu által, tett már be a  Nagymama. De az Agypapa tök jó fej. Ha megjön, ő mindig kivesz, és még sose tett be. Mondom én, hogy jó fej. Ki is mondom neki, hogy Agypapa !

Hali