Most egy mese jutott eszembe, gondoltam lejegyzem, hátha egyszer Apu majd elmeséli nekem. Vagy Anyu. Vagy valamelyik nagyi.

Volt egyszer egy nagynövésű, egészséges kinézetű, optimista tekintetű, kisportolt testalkatú, a környezetébe nagyon jól illő állólámpa. Napjai jól teltek, hiszen sprotos vonalai csábították a tekintetet, mindenki megdícsérte aki látta, odavoltak a fényétől, belenéztek izzójába, rácsodálkozva remek fényére, és a szoba többi berendezése is szívesen fürdött fényében. Az állólámpa ebben a szerepben jól érezte magát, örült neki, ha fényével szolgált, örült, ha a többiek a szürkület beállta után is jól látszottak a fényében, és örült, ha a lakás tulajdonosai közül valaki odaült mellé olvasni. Ilyenkor bele bele pillantott a könyvbe, újságba, és büszke volt központi szerepére a szobában.

Egyetlen riválisa a mennyezetre szerelt csillár volt, melyet nem volt hajlandó csillárnak tekinteni, csak mint világítótest gondolt rá, de ez nem változtatott azon, hogy a csillár is fényt adott, és az ő fényében is szívesen laktak a szobában. Egy idő után az állólámpa úgymond féltékeny lett a csillárra. Elkezdte számolni a perceket, hogy mennyi ideig világít a csillár, mennyi ideig vannak mindketten bekapcsolva, és mennyi idő jut kizárólag neki. Aztán azt figyelte, hátha a csillár hibázik. Leste, hogy sok sok izzója közül mindegyik világít-e, vagy valamelyik kiégett, és ilyenkor máris jobban érezte magát, hogy a fénye sem volt tökéletes. Amikor egyszer aztán a kiégett izzót nem cserélték ki azonnal, és még napok múltán sem lett teljes a csillár szolgáltatása, kezdett megnyugodni, saját fontosságát a kellő szinten lévőnek gondolni. Ez így ment egy darabig, mígnem az történt, ami előtte még soha, mert a csillárban a második izzó is kiégett. A fény a szobában megint egy kicsivel halványabb lett, és mintha gyakrabban kapcsolták volna be az állólámpát.

Az állólámpa saját fontosságát látva, miszerint a szobában csak ő tudja a szükséges fényt produkálni, hiszen a csillárt hiába kapcsolták be, szinte mindig vele egyidejűleg világítania kellett, egy kicsit megnyugodott. Kezdte a kiélezett versenyhelyzetet más szemmel nézni. A csillár egyre inkább olyan érzéssel töltötte el, mint akire neki is szüksége van. Jó Jó, tud egyedül is világítani ő is, meg a csillár is, de valahogy együtt tudják az igazi élményt, a világosságot biztosítani. Ennek ellenére, noha a csillár izzóit továbbra sem cserélték ki, azt kifigyelte, hogy az alaphelyzet mégis a csillárnak kedvez. Valahogy mintha őrá lenne építve a fénygyártás, és ő, aki megjelenésével, és kellemes fényével újra és újra részt vesz a fény előállításában, csak amolyan jött ment lehet. Ha szükség van rá, bekapcsolják, ha nincs akkor nem. És ez más szerep volt, mint a csilláré.

Ekkor az állólámpa irigykedni kezdett, és úgy vélte, hogy a csillár ezzel a gyatra fénnyel, amit a hiányos izzósorral produkál, nem is lehet fontos a lakóknak. De a lakók, noha még mindig nem cseréltek izzót, továbbra is mindig felkapcsolták a csillárt, és az állólámpa amolyan kiegészítő lett. Kezdett belenyugodni, időnként álmokat szövögetett arról, hogy remek megjelenése okán a világ rengeteg más helyszínén világíthatna, sőt, elképzelte magát, amint túrákat szerveznek, hogy őt láthassák, design díjakat, ünnepélyes átadást, fesztivált vetített maga elé, melyben mindenütt ő a főszereplő. Mindeközben fel sem tűnt neki, hogy a csillár izzóit kicserélték, újra tökéletes fényt adott, és ő egyre ritkábban lett bekapcsolva.

Egyszer egy napfényes délutánon az egyik lakó odaállt az állólámpa mellé, és kikiáltott a konyhába:

-Ezt az állólámpát eladhatnánk, van nélküle is elég fény esténként, és tehetnék egy polcot a helyére a virágoknak.

-Egyetértek - jött a válasz a másik szobából.

Aztán az állólámpát nem is kapcsolták fel többet, majd jött egy fiatalember, aki felkapta és elvitte.

Közben a csillár nem gondolt semmit, csak tette a dolgát. Semmi csillogás, semmi öntömjén, csak nyugodtan világított.

Ennek már hatvan éve, a csillár még mindig ugyanott van, és világít minden nap.

Hali